Történelem

      A Hetednapi Adventista Egyház 
 Magyarországon 

Az alábbiakban Szilvási József a H.N. Adventista Egyház elnöke által az egyház 100 éves fennállásának ünnepi megemlékezésén elmondott történelmi áttekintõt adjuk közre.    1998.

 
  Tartalomjegyzék: 

Elõszó
A hazai advent misszió elõzményei, 1898-ig
Az advent misszió megalapítása 1919-ig
Az adventmisszió megszilárdulása 1948-ig
Az advent misszió harca a túlélésért, 1989-ig
Az advent misszió újjászületése, 1989-tõl

SZÁZÉVES A HETEDNAPI ADVENTISTA EGYHÁZ
 MAGYARORSZÁGON

Ünnepi beszéd

„Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain. Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld… Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton” (Zsolt 143:5-6, 10).

Tisztelt Ünneplõ Gyülekezet!
Kedves Testvéreim!

Mi magyar hetednapi adventisták összegyûltünk a világ minden tájáról, hogy a zsoltáros szavaival élve; visszaemlékezzünk a régi napokra és végiggondoljuk Isten tetteit. Vannak történetírók, akik úgy tüntetik fel a dolgokat, mintha a történelmi események alakulását elsõsorban az emberek személye határozná meg. Mi is megtehetnénk, hogy az egyház történelmének emberi oldalát hangsúlyozzuk, de akkor elveszítenénk a lényeget. Isten Igéje, tudniillik az emberi érdekek, és indulatok mögött megmutatja a végtelen irgalmú Istent, aki csendben, türelmesen viszi véghez akaratát. Isten az egyház által nyilatkoztatja ki az õ sokféle bölcsességét. E bölcsesség pedig abban mutatkozik meg leglátványosabban, hogy Õ a világ nemtelenjeit és megvetettjeit választotta ki magának, hogy bemutassa megújító hatalmát. Történelmünk egyik fontos tanulsága, hogy amikor az egyház önmagában erõtlen, akkor az Úrban keresi erõsségét. Ezért nem az egyház történetének emberi szereplõit, hanem Istennek az Õ egyháza életében véghezvitt nagy tetteit szeretnénk visszaemlékezésünk homlokterébe állítani. A magyarországi hetednapi adventista misszió történetét nagyjából öt szakaszra bonthatjuk: az elõzmények, a megalakulás, a megszilárdulás, a túlélésért folytatott küzdelem, és az újjászületés korszakára. Ezt az öt korszakot szeretném röviden felidézni elõttetek.

 vissza 

A hazai advent misszió elõzményei, 1898-ig

A hetednapi adventista misszió hazánkban sem kezdõdött elõzmények nélkül: Isten a tizenkilencedik század negyvenes éveitõl fogva számos eszközt használt fel arra, hogy felkeltse a magyarországi keresztény közvélemény érdeklõdését az advent mozgalom által hirdetett üzenet iránt. Egyes protestáns folyóiratok jóindulattal, mások ellenséges szándékkal hívták fel olvasóik figyelmét a hetednapi adventisták missziós szolgálatára. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap már 1842-ben beszámolt a skandináviai gyermekmozgalomról. Czelder Márton a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelõben két cikket közölt az ausztráliai R. W. Perkins-tõl: az elsõ cikkben Dániel könyve második és hetedik fejezete alapján arról ír, hogy „az anyagelvûség és hitetlenség gyorsan terjeds mindinkább tért foglalt; s oly nagy az egyenetlenség, békétlenség s harcvágy azok között is, akik a keresztény közösséget vallják, hogy szükség van már az Úr második eljövetelére az igazság helyreállításának érdekében.” A másik cikk „Az Apokalipszis rövid magyarázata” címmel arról ír, miszerint „ most közeledik azon idõpont, melyben e föld tûz által felemésztve új alakot fog ismét ölteni felülmúlhatatlan fényességgel. A Dániel és a Jelenések könyveinek jövendölései közeli idõben teljesedésbe mennek. Ezért üdvös munkát végez, ki erre figyelmezteti a világot…” Ezek az írások, és más hasonlók Magyarországon is elõkészítették a talajt a hetednapi adventisták által hirdetett üzenet számára. Az üzenetet egy olyan önkéntes misszionárius hirdette elõször, aki Európának ebbõl a térségébõl származott.
A lengyel katolikus papból hetednapi adventista igehirdetõvé lett Michael Belina Czehowsky 1869-ben érkezett Magyarországra, és egy évig tevékenykedett hazánkban. Elõadásokat tartott Pesten, Budán, Dunakeszin, Vácon, Ádelházán, Újpesten és Rákoson, de elõadásainak azeredményeirõl semmi biztosat nem tudunk. A hazai advent misszió elsõ konkrét eredményei az európai hetednapi adventista misszió kiemelkedõ vezetõjének, Louis R. Conradi-nak a nevéhez kötõdnek.

Louis R. Conradi 1890-ben azzal a szándékkal jött Magyarországra, hogy felkeresse az erdélyi szombatosok leszármazottait. A szombatünneplés történetérõl írt könyvében szeretett volna írni errõl a szombatünneplõ protestáns közösségrõl is. Kolozsvárott találkozott a Brit és Nemzetközi Bibliatársulat helyi képviselõjével, a baptista Rottmayer Jánossal, aki feleségével és lányával együtt elfogadta az igazságot. „A mi kedves testvéreinket mindenekfölött megörvendeztette az a tény, hogy 1895 május 22-én este volt az elsõ keresztségi ünnepélyünk Magyarországon, mégpedig Kolozsvárott, melyen két lélek – egy magyar testvér és egy német testvérnõ – temetkezett el az Úrban. Rajtuk kívül még további három lélek lett felvéve a gyülekezetbe, akik között volt a mi kedves Rottmayer testvérünk is, aki 1844-ben Hamburgban Oncken által megkeresztelkedett és a következõ évben elsõ baptistaként Magyarországra költözött. Az Úr úgy vezette õt, hogy éppen az õ családja lett az elsõ, akik a hármas angyali üzenetet elfogadták Magyarországon.” (Zions-Wachter 1895. 39. o.) Louis R. Conradi megismerkedett Szalay József nagybecskereki református lelkésszel is, aki „Keresztyén” címû folyóiratában megírta, hogy Conradi 1893-ban felkereste õt, és miután „magyar és szerb nyelvû vallásos iratok kiadását illetõleg értekezett, a református paplakon egy elõadást is tartott”, majd elmondta, hogy Conradi hamarosan Svájcba megy, ahol „egy e célra csinált sátorban fog evangéliumi beszédeket tartani”, majd Isten áldását kívánta „e fáradhatatlan buzgó férfiú”-ra.A látogatás gyümölcsözõnek bizonyult, mert Szalay József nemcsak magyarra fordította Ellen G. White „A Jézushoz vezetõ út” címû könyvét, hanem terjesztette és forró szavakkal ajánlotta is lapjában az olvasóknak: „Mondhatom, hogy ennél még egy jobb, a lelki életet, az élet-keresztyénséget kimerítõbben, világosabban tárgyaló munkát még nem olvastam. Ajánlom, mindenkinek ajánlom. Hívõ keresztyén társaimnak pedig azt mondom, hogy ha másként nem tehetik, adják el kabátjukat és vegyék meg, mert méltó arra. Kinek pedig kabátja nincs, hogy eladja, bírni meg bírni óhajtja, annak én a misszió pénztárából megküldöm ingyen.” (Keresztyén 1894, 48. o.). Louis R. Conradi jó úttörõnek bizonyult: nemcsak lelkeket mentett, hanem barátokat is szerzett a misszió számára, akik segítettek neki a magyar nyelvû adventista irodalom kiadásában. Conradi mellett még egy Wagner nevû adventista prédikátor is ellátogatott hazánkba, aki 1897. December 5-én Fogarason megkeresztelt hét lelket. Itt alakult meg az elsõ hetednapi adventista gyülekezet a történelmi Magyarországon.

Az advent misszió megalapítása, 1919-ig

 
A hazai misszió elsõ eredményein felbuzdulva az európai adventisták vezetõi elhatározták, hogy kiküldenek egy hivatásos misszionáriust, akinek szolgálatától a Hetednapi Adventista Egyház megszervezését és befolyásának megerõsítését remélték. Ezt a feladatot a huszonhárom éves amerikai John F. Huenergardtra bízták. Huenergardt 1898. augusztus 21-én érkezett Magyarországra, összesen egy napot tartózkodott Budapesten, ahol találkozott az egyetlen itt élõ hetednapi adventistával, Szabó Miklós Annával. Ez az erdélyi származású asszony az Engel családnál szolgált, és bizonyságtevõ életével elérte, hogy az egész család az adventista hit követõje lett. Budapestrõl Kolozsvárra ment John F. Huenergardt. Elsõ útja a Rottmayer családhoz vezetett: „jól emlékszem, mikor reggel felé – egy augusztusi forró nap reggelén – a régi kolozsvári állomásról nehéz poggyászommal, a közeli Kõvári telepen a Kassza utcai Rottmayer féle házhoz igyekeztem a nagy porban és melegségben. Gondoltam magamban, vajon így lesz-e ez mindig. Nem vár senki az állomáson… Mivel csak németül és angolul tudtam beszélni, hiába kérdezõsködtem a cím után, senki sem értett meg.” A nyelvi nehézségek arra indították, hogy megtanuljon magyarul: „Angol és német szómmal nem mentem semmire, mert Kolozsvárott magyarul beszéltek. Így végeztem magamban, hogy ez lesz jó arra, hogy a magyar nyelvet hamar megtanuljam. Hozzá is fogtam azonnal, és egy év nyolc hónappal késõbb tartottam az elsõ magyar elõadást tolmács nélkül… Megértették, mert azt mondták, hogy ne merjek többé tolmács által beszélni.” John F, Huenergardt evangélizáló szolgálatának eredménye volt Kelemen István megtérése Magyarvistán, valamint Õsz B. Mihály keresztsége Kolozsvárott. Kelemen István hamarosan felkereste az egyház németországi misszióiskoláját, majd hazatérte után õ lett az elsõ magyar felszentelt lelkipásztor. Õsz B. Mihály pedig Budapestre jött és átvette a Vass-grófok Aréna út 7. számú házának kezelését, ahol Szabó Miklós Annával együtt kezdtek missziómunkát végezni, olyan eredménnyel, hogy végül John F. Huenergardt is elhatározta, hogy Kolozsvárról Budapestre helyezi a misszió központját. Huenergardt 1903-ban jött a fõvárosba, és már 1904-ben megszervezte az elsõ budapesti gyülekezetet. A fõvárosban folyó munkával párhuzamosan vidéken is teret nyert az üzenet. 1902-ben Békéscsabán a nazarénusok között támadt érdeklõdés, melynek elsõ gyümölcseit 1903-ban aratták le, így Huenergardt ebben az évben Békéscsabán tíz taggal megszervezte az elsõ adventista gyülekezetet hazánk mai területén. Kelemen István vette át a békéscsabai munka vezetését, akinek szolgálata nyomán 1906-ban huszonhétre emelkedett a gyülekezet taglétszáma. Õsz B. Mihály is csatlakozott a vidéki misszióhoz: nevéhez kötõdik a gyulai, a miskolci, az egri, a kassai, a csongrádi és a kiskunfélegyházi gyülekezetek megalapítása. A mû növekedése megkövetelte, hogy a missziót megfelelõ szervezeti keretekkel lássák el. A szétszórtságban élõ tagok közötti egység ápolása és a missziómunka elõmozdítása érdekében évente konferenciákat tartottak. 1909-ben elhatározták, hogy a korabeli adventista szokásoknak megfelelõen, vesznek egy nagy sátort, s ebben a sátorban tartják a konferenciákat. 1911-tõl minden nyáron voltak olyan sátorkonferenciák, ahol néhány száz testvér és barátkozó hallgatta Isten üzenetét. John F. Huenergardt nemcsak prédikált, hanem lapot is szerkesztett, szombatiskolai tanulmányokat készített magyarul. Sõt, az õ nevéhez kötõdik az elsõ magyar adventista énekeskönyv kiadása is. Pécelen, 1909-ben kiadott énekeskönyvének elõszavában ezt írta: „A reformációnak nemcsak a Szentírás anyanyelvünkre való fordítását, hanem igen sok lélekemelõ és buzgó ének keletkezését is köszönhetjük. De az a lélek, amely az akkori reformációt vezette, még ma is munkálkodik az emberiség tökéletesítésére, s így az utolsó üzenet mozgalma is sok szép éneket szült. Természetes, hogy az adventi nép, mely napjainkban Isten törvényét õrzi és Krisztus dicsõséges második eljövetelét várja, szíve örömét és boldog reménységét megfelelõ énekek által is kifejezésre hozni óhajtja… Ennek a kívánságnak akarunk – legalább részben – eleget tenni.” Az egyház növekedésének újabb lendületet adott, amikor 1912-ben a Kárpát-medence és a Balkán félsziget területén élõ 1500 adventistával megszervezték a Duna Uniót. Az új unió központja Budapest lett, elnökéül pedig John F. Huenergardt-ot választották. Két évvel késõbb kitört az elsõ világháború, a lelkészeket bevitték katonának, a pásztor nélkül maradt gyülekezeteket megtámadta az õrálló mozgalom, 1918-ban John F. Huenergardt-nak vissza kellett térnie hazájába, de a misszió már úgy megerõsödött, hogy sem a külsõ, sem a belsõ nehézség nem tudta megtörni lendületét. 1919-ben, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése már világosan látszott azok, akik hazánk mai területén éltek 22 gyülekezettel, 6 csoporttal, összesen 502 taggal megalapították az önálló Magyar Misszióterületet.

Az adventmisszió megszilárdulása, 1948-ig

Amikor John F. Huenergardt hazatért Észak-Amerikába, a magyar advent misszió vezetését Minck Adolfra hagyta. Minck Adolf a fronton volt, de hazatérte után határozottan hozzálátott a mû újjászervezéséhez. Már 1920-ban dinamikus növekedésnek indult az egyház. Isten gazdag lélekmentési eredményekkel pótolta népét a háborús veszteségekért: az 1919-ben megszervezett Magyar Egyesület taglétszáma hat év alatt megkétszerezõdött, így 1924-ben már 42 gyülekezet és 1063 tag volt hazánkban. Ennek a lendületes növekedésnek több olyan összetevõje volt, amit újra fel kell fedeznünk, ha azt akarjuk, hogy a huszonegyedik században is az Úr Lelke vezessen bennünket az egyenes úton (Zsolt 143:10). 1. A lendületes növekedés egyik fontos eszköze volt az iratmisszió. Egyházunk 1920-ben Újpesten nyomdát vásárolt, majd egy év múlva telket vett Budán a Németvölgyi úton, ahol felépítették és 1922-ben átadták a Gyarmati és Bõsz Nyomda és Kiadóhivatal új épületét. Ez a kiadó 1949-ben történt államosításáig vezetõ helyett töltött be a hazai advent misszióban. Könyveinket két csatornán keresztül terjesztették testvéreink: a gyülekezeti tagok évente három alkalommal: a Nagymisszió Hét, az Önmegtagadó Hét és az Aratási Hálamunka idején számos könyvet és folyóiratot adtak el. Ez az iratterjesztés háromszoros lelki haszonnal járt: (1) az egyház tagjai tapasztalatokat szereztek a missziómunkában, (2) a vágyakozó lelkek megismerték az igazságot, (3) az eladásokból befolyt nyereség pedig elõsegítette a külmissziót. Az iratterjesztés másik fontos csatornája a hivatásos könyvevangélisták általi könyvterjesztés volt. A könyvevangélista munka lehetõvé tette, hogy olyan városokban és falvakban is dolgozhassunk, ahol nem voltak adventisták, s ahol a helyi hatóságok megakadályozták a középületekben folyó evangélizáló szolgálatot. Az egyház a misszió elitcsapataként kezelte a könyvevangélistákat, ami megadta nekik azt az önbecsülést, mellyel képesek voltak mostoha körülmények között is hatékonyan dolgozni.

2. A növekedés második fontos összetevõje a gyülekezeti tagok aktivizálása volt. Ezt a szombatiskola és belmisszió, valamint az ifjúsági osztálymunka mellett azzal is biztosították, hogy rendszeresen tartottak gyülekezeti vén- és tisztviselõ értekezletet. „Egység és összmunka az, ami ezt a mûvet erõssé teszi” – olvassuk az egyik tisztviselõ értekezletrõl szóló beszámolóban. „Jézus Urunk azt hangsúlyozta távozása elõtt, hogy követõi gyümölcsöt teremjenek és egyek legyenek… Összejövetelünkön különös hangsúlyt tettünk a diakónusok munkájára. A szeretõ odaadó munka, a tisztségükhöz illõ életmód, a szorgalmas látogatás és a botladozók gyöngéd segítése legyen legfõbb feladatuk A belmisszió tisztviselõkkel megbeszéltük a bibliamunka, az iratterjesztés, a keresztény szeretetmunka pontjait. Új terveket fektettünk le a missziólélek emelésére vonatkozólag, és arról tárgyaltunk, hogy mint lehetne fejleszteni az iratterjesztést, mint az advent üzenet egyik fõ terjesztési módját.” (Evangéliumi Munkás, 1928. 9. o.)A második világháború után, az 1948-ban tartott unió- és területi konferenciák küldöttei elhatározták, hogy mozgalmat indítanak az egyházban, melynek célja a gyülekezeti tagok mind szélesebb közösségének bevonása a misszióba. Ennek érdekében elhatározták, hogy gyülekezetenként megszervezik a népevangélista, az önkéntes prédikátor és a napsugár csoportokat, negyedévente kerületi népevangélista tanfolyamokat fognak szervezni, továbbá céladományokat fognak gyûjteni a népevangélista és önkéntes prédikátori szolgálat támogatására. A gyülekezeti tagok missziós aktivitásának eredményeirõl az 1948-ban tartott uniókonferencián így számoltak be testvéreink: az ifjúsági munka következtében 1936-tól 1948-ig 475 lélek keresztelkedett meg, a népevangélizáció munkája következtében 1944-tõl 1947-ig 1348 lélek csatlakozott hozzánk. Ezek az adatok, valamint az a tény, hogy 1948-ban egyetlen évben 1200 lelket nyertünk meg, mind azt igazolják, hogy a gyülekezeti tagok tevékeny szolgálatának fontos része volt a hetednapi adventista misszió megszilárdulásában.

3. A növekedés harmadik feltétele volt az egyház szociális érzékenysége. A divízió 1931-ben azzal a megbízással küldte Magyarországra Jost Hulda testvérnõt, hogy segítsen nekünk a jóléti munka megszervezésében. Látogatása során 25 gyülekezetet keresett fel, ahol egymás után alakultak meg a „Tábea Egyesület”-ek. A tábea keretében a legkülönbözõbb vállalkozások mûködtek az egyházban szociális céllal. Az egyik ilyen kísérlet volt az úgynevezett „vándorkosár”. Egy ilyen akcióról tudósított 1934-ben a Makói Friss Újság:<>„Meg kell emlékezni arról a nemes cselekedetrõl, amellyel a makói hetednapot ünneplõ adventisták most bebizonyították, hogy a krisztusi szeretetet nemcsak hirdetik és vallják, de követeik és cselekszik is. Ma vadonatúj, teljesen felszerelt vándorkosarat hoztak be a Stefániához. A kosár bölcsõnek is használható, s alkalmas arra, hogy a Stefánia vándorládáit, melyeket szegény sorsú szülõkhöz szoktak kölcsön adni, szaporítsa. A kosárba öt pelenkát, 2 flanel göngyölõt, 1 gumipelenkát, 1 tollpárnát huzattal és egy dunnácskát tettek a jószívû adventisták, akik azzal toldották meg adományukat, hogy a vándorkosár felszerelését hat hónaponként újjal cserélik ki. A Stefánia vezetõsége nagy hálával fogadta a szép szeretetadományt, s mások okulására és buzdítására pár napra ki is állítja azt teljes felszerelésével együtt Bauer Zsuzsanna fõtéri kirakatában.” (Adventhírnök, 1934. 54. o.) Nemcsak a tábeamunka erõsödött meg, hanem új szeretetintézmények is épültek. Michnay László egyházunk 1936-ban megválasztott elnöke, már megválasztása évében cikket írt „Az adventi nép szociális feladatai”-ról és kérte a tagokat, hogy adományaikkal tegyék lehetõvé egy új öregotthon és árvaház megalapítását. 1936. Szeptember 12-én Tápiószelén avatták fel egyházunk elsõ szeret intézményét, de mivel ez az öregek otthona már megalakulásakor is kicsi volt, az egyház 1938-ben a Borsod-megyei Vatta községben megvett egy hercegi kastélyt, ahol az örekeg otthona mellett, árvaház alapítását is tervezték.<>Veszelovszky Gyula az otthonról szóló beszámolójában így nyilatkozott errõl: „Testvéreink árva és félárva gyermekei eddig a világ gondoskodására voltak bízva. Pedig az Úr így figyelmeztet az utolsó ítéletrõl mondott jövendölésében: ’Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek.’ (Mt 25:40). Az Úr az Írásokban így van megjelölve: árvák Atyja. Ezért kell ennek a népnek dolgozni, áldozni az árvákért, özvegyekért, tehetetlen öregekért és betegekért, mert mindent, amit tesz, az Úrnak teszi. Jézus a földön körüljárt és jót tett. Elment tõlünk érettünk, hogy a helyet elkészítse, és azután visszajöjjön. Ránk bízta az Õ munkakörét. Nemcsak az evangéliumot kell helyette hirdetnünk, hanem ezzel együtt az Õ jó cselekedeteit is tennünk kell. Ma az Úr a mi kezünk által akar adni, osztogatni, amint a mi szánk által az Igét hirdetni. A cselekvésnek elsõ része most tehát e hely elkészítése az öregek és gyengélkedõk számára, hogy felszerelt és ellátott legyen a legszükségesebb holmikkal. A berendezés pénzbe kerül. Eddig ezer testvér ajánlotta meg a havi 50 fillér áldozatot az Úrnak, és most van a sor, hogy a többi kedves testvéreink se vonogassák magukat az Úr szegényeinek adni. Az alapítványi 25 pengõs áldozattal jelentékenyebb segítséget nyújtanak testvéreink, és sokan gyakorolják is. A kapott Alapítványi Oklevél díszes elismerés a földi jótéteményért, de a hívõ mindent az Úrét tesz, aki jutalmaz.” (Adventhírnök, 1938. 7-8. o.) Sajnos csak egy esztendeig mûködött ez a szeretet intézmény, mert a belügyminiszter 1939-ben betiltotta egyházunkat, s így a szeretetotthont is be kellett zárni. Az egyház szociális érzékenysége ennek ellenére nem csökkent, sõt növekedett. Testvéreink a második világháborúban részt vettek az üldözöttek megmentésében (ketten ezért a jeruzsálemi Yad Vashem emlékparkjában fát is kaptak) a háború után pedig elsõsorban az Észak Amerikából kapott szeretetcsomagok szétosztása által segítettek az elszegényedett családokon.

4. A hazai advent misszió megszilárdulásának szervezeti következményei. Minck Adolf testvér idejében a kiadói szolgálat, valamint az osztálymunkák alapjainak lerakása mellett egymás után épültek imaházaink, és misszióközpontjaink is. Felépült a battonyai, a békési, a miskolci, valamint a Székely Bertalan utcai imaház is, ahol egyházunk országos központja is volt egészen 1998-ig.Ez az épület – a szó pozitív és negatív értelmében is – fontos szerepet töltött be a magyarországi adventista misszió sorsának alakulásában. A beruházások késõbbi alakulása nemcsak a közösség anyagi teherbíró képességétõl, hanem az egyház közjogi státusának alakulásától és a külföldi testvérek támogatásától is függött. A második világháború utáni újjáépítés szimbólumának is tekinthetõ a békéscsabai kápolna, amit egyházunk hazai történetének ötvenedik évfordulóján szenteltek fel. Amikor a taglétszám növekedése indokolttá, a szükséges eszközök megléte pedig lehetõvé tette, egyházunk vezetõi elhatározták, hogy megalapítják a Hetednapi Adventisták Magyarországi Unióját. Ezt a döntést 1925. március 6-8. között tartott elsõ uniókonferencián hozták meg. Két egyházterületet szerveztek azzal, hogy ha a dunántúli taglétszám eléri a 250 fõt, az országnak ezt a területét önálló misszióterületté szervezik majd. Ami hamarosan meg is történt, így szervezetileg két egyházterület és egy misszióterület tartozott az unióhoz. 5. A hazai advent misszió megszilárdulásával együtt járt a külmisszió iránti elkötelezettség is. 1919-ben, amikor a hazai advent misszió még alig eszmélt fel az elsõ világháború pusztításaiból, testvéreink már elhatározták, hogy bekapcsolódnak a külmisszióba. „…nem akarunk belefáradni azon kérésünkbe – mondták --, hogy az Úr adja meg nekünk az alkalmat Krisztus Urunk közeli eljövetelének evangéliumát a pogányoknak is hirdetni. Arra akarunk törekedni, hogy az e célra szolgáló adakozásunk hetenként és fejenként legalább egy koronát tegyen ki.” A gondviselés úgy hozta, hogy misszionáriusaink mind Iszlám országokban végeztek missziós szolgálatot. Az 1930-as évek elején egy könyvevangélista, Bakos Pál és egy prédikátor, Tulasevszky Károly ment külmissziós szolgálatba. Elõbbi Törökországban, utóbbi Perzsiában tevékenykedett. Beszámolóik érdekes színfoltot alkotnak az Adventhírnök korabeli híradásai között.
 

Az advent misszió harca a túlélésért, 1989-ig

A magyar adventista misszió történetének mindmáig feldolgozatlan szakasza az egyház helyzete a népi demokratikus rendszerben. Azoknak, akik kísérletet tesznek e korszak történetének felvázolására, három nehézséggel is szembesülniük kell: (1) a legfontosabb döntések a szóbeliség szintjén történtek az egyházban, csupán a végeredményt vetették papírra alig értelmezhetõ tömörséggel, (2) a szereplõk – a személyes érintettség miatt – hajlamosak arra, hogy a történések lényeges pontjait elhallgassák, esetleg eltorzítsák, (3) egyesek magukat és párthíveiket az igazság rendíthetetlen bajnokainak, ellenfeleiket pedig hitehagyó árulóknak tüntetik fel. Anélkül, hogy e korszakot részletesen elemeznénk, meg kell állapítanunk néhány olyan tényt, ami segít nekünk a tisztánlátásban, és a bekövetkezõ események helyes értékelésében. 1. A misszió korlátozása befelé fordulást eredményezett. Az egyház helyzetét tovább rontották azok a korlátozások, melyeket drasztikusan érvényesítettek velünk szemben: az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyéhez kötötték a lelkészek helyezését, a lelkészértekezletek, hitmélyítõ istentiszteletek tartását, az imaházak építését, az irodalmi termékek megjelentetését, a külföldi pénzügyi támogatás felhasználását, és rendszeresen beszámoltatták az egyház vezetõit arról, hogy hány alkalmazottja van az egyháznak, hogyan képzi lelkészeit, milyen külföldi kapcsolatai vannak, hány imaházunk van, mennyi az egyház évi jövedelme, vannak-e az egyháznak külföldi kapcsolatai, stb… E korlátozások és beszámoltatások által az egyházat gyakorlatilag állami felügyelet alá helyezték. 2. A szövetségi politika hitelképtelenné tette az egyház bizonyságtételét. Jelentõs fordulat állt be az állam és az egyház kapcsolatában, 1958-ban. Miután az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke törvényesen elismerte egyházunkat, az egyház vezetõire, valamint a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa vezetõire gyakorolt nyomással elérte, hogy egyházunk újra belépett a SZET-be. Ez a kapcsolat azt eredményezte, hogy az egyház lehetõségei lassan növekedni kezdtek: új énekeskönyvet adhattunk ki, több-kevesebb rendszerességgel megjelent a szombatiskola, megindult a lelkészképzés, megnyíltak a kiutazás lehetõségei, vidéken könnyebb lett imaházakat építeni. Az egyház nagy árat fizetett ezekért a viszonylagos szabadságjogokért: itthon és külföldön is fel kellett vállalnia a szocialista társadalmi rend népszerûsítését. Egymást követték az olyan egyházi rendezvények és konferenciák, melyek nem lelki, hanem politikai célok szolgálatában álltak. A tagok és a lelkipásztorok különbözõ módon reagáltak a szövetségi politika által kínált alkura: egyesek kiábrándultak, és csendben elmaradtak az egyháztól. Mások behódoltak, és megpróbáltak hasznot húzni belõle mind maguknak, mind egyházuknak. Voltak, akik lázongtak, s ezzel a hatalom kezére játszottak, mert alkalmat adtak a hatalom képviselõinek, hogy beavatkozzanak az egyház életébe. A politikai hatalom képviselõi pontosan tudták ezt, ezért tudatosan szították a lelkészek és tisztviselõk közötti ellentéteket, hogy így folyamatosan biztosítsák önmaguk számára az egyház belsõ ügyeibe való beavatkozás lehetõségét. A kemény elnyomás és a szövetségi politika éveiben az egyház több mint százötven gyülekezetet zárt be, a taglétszám pedig 1948-tól 1988-ig 6800-ról kevesebb, mint 3500-ra esett vissza. Volt-e egyáltalán mód a túlélésre? Igen! Az a száz testvér, aki 1919 és 1939 között keresztelkedett, s aki végig kitartott, mind lelkileg, mind szervezetileg a Hetednapi Adventista Egyházban a bizonysága, hogy volt lehetõség a túlélésre. Ezt a hûséget és ezt a helytállást szeretnénk ma megköszönni, amikor átadjuk ezeknek a testvéreknek A „Százéves a Hetednapi Adventista Egyház Magyarországon” emlékérmet, az elsõ hetednapi adventista hitvallás szövegével: „Itt van a szenteknek békességes tûrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét” (Jel 14:12). Mindnyájan el tudnák mondani, hogy mi volt a túlélés személyes titka az õ életükben. Én most csupán egy-két mondatban szeretném összefoglalni a legjellemzõbbeket. Elsõsorban azok maradtak helyükön, akik képesek voltak a keresztény otthon és a gyülekezet falain kívül tartani az egyházpolitika ügyeit. Azok a lelkészek és tisztviselõk segítették az egyház túlélését, akik a szószékrõl Isten igéjét és nem a napi politikát prédikálták, s akik ott éltek a tagok között, és pásztori szeretettel gondozták õket. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a túlélés kérdése nem az egyház vezetõ testületeiben, hanem a gyülekezetben dõlt el.

Az advent misszió újjászületése, 1989-tõl
 

Nem lehet teljes ez a visszaemlékezés, ha nem szólunk valamit a jelenrõl, és azokról a feladatokról is, melyek a múlt tanulságaiból származnak. 1989 õsze mozgalmas idõ volt Magyarország történetében: kettészakadt a Magyar Szocialista Munkáspárt, megalakult az ellenzéki kerek asztal, ahol a demokratikus ellenzék képviselõi mellett, ott voltak a Hazafias Népfront Országos Tanácsának reformpárti tagjai is. Itt ebben a teremben ülésezett a Hazafias Népfront Országos Kongresszusa, mint az Országos Tanács tagja itt voltam néhány óráig. Itt tudtam meg, hogy most már biztos, hogy lesznek szabad választások, és át fog alakulni a magyarországi politikai rendszer. Felálltam, és kisiettem a terembõl. Egyenesen a Villányi útra mentem, ahol Márk A. Finley testvér tartotta evangélizáló sorozatát. Számomra ez a sorozat jelentette az egyház újjászületésének nyitányát. Az egyház megújulása mindenek elõtt a lélekmentésben való megújulást jelentette: 1989. Októberétõl, amikor ez történt, 1998. Június, 30-ig összesen 2459 lélek keresztelkedett meg Magyarországon. Isten kipótolta azt, amit megevett a sáska, a szöcske és a cserebogár. Az evangélium munkájában való megújulást követte a lelkésznevelés, az osztálymunkák, az egyház szervezete, végül az egyház anyagi megújulása. Hálás vagyok Istennek azért, hogy részt vehettem ebben a folyamatban, de éppen azért, mert részt vettem benne, szeretnék vissza fogottan beszélni róla. Tisztelt Ünneplõ Gyülekezet! Kedves testvéreim! Engedjétek meg, hogy megfogalmazzam néhány szóban múltunk tanulságait. Az a százévnyi dráma, amiben e közösségnek része volt, meggyõzött arról, miszerint nem az épületek, nem az intézmények, nem is a kiváló emberi programok, hanem Isten akaratának megértése és követése volt és maradt az egyház elõmenetelének kulcsa. Ezért mindenekelõtt arra kell törekednünk, hogy megtanuljuk Isten akaratát követni. Ezért lett e megemlékezés mottója a zsoltáros imádsága: „Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem! A te jó lelked vezessem engem az egyenes úton.”(Zsolt 143:6, 10).

 Szilvási József
országos elnök
1998.

 

Kik az adventisták ?             
Az Adventista Egyház történelme
A Romániai Adventista Egyház története
Az Adventmozgalom kialakulása
Az Adventistákról mondták...

 fel